Tudjátok-e, mitől terem gazdagon a róna? Tudjátok-e, mitől piros a fakadó rózsa? Kardforgató őseinknek hullott itt a vére, Ezeréves szép hazánknak minden kis rögére. Pósa Lajos (1850-1914): Gondoljatok őseinkre /részlet

A BUDAI ESEMÉNYEK 1526. ÉVBEN

Buda neve az időben, az írásos források­ban gyakran felbukkan, néha önállóan, de más esetben Pest városával szoros össze­függésben. A hadi események következ­tében elszenvedett tűz általi teljes pusztulás leírása e városokban és a Szulejmán szultán Magyarországból történő kivonulása után keletkező királyi adományozó oklevelek - a Buda városában lévő odahagyott zsidó há­zak a hűtlenség, a törökkel való összejátszás és együttműködés okán elajándékoztattak a Szent Korona jogán - közötti ellentmondás csak akkor oldható fel, ha tényként fogadjuk el: a Buda nevet viselő városok közül egyet -bár ez a város még 1538-ban is, János király uralkodása idején, PESTÚJHEGYI VÁRNAK nevezi és írja önmagát, Pesttel egyetemben - felperzselt a török, tűzzel emésztve el az épületeit, és a másik Budát, a szakrális pili­si Budát, előzetes, titkos tárgyalások ered­ményeképpen, épségben vehette át a város kulcsával, amelyet Joszéf ben Slomo, a budai zsidó közösség vezetője nyújtott át a fen­séges padisahnak. Tettéért a zsidók vezetője kiváltságlevelet kap a szultántól, amit utódai még Abdelaziz szultánnal is meghosszab-bítatnak 1868-ban. A fényességes padisahot és kíséretét felvezették a királyi palotába, a Magyar Királyság kincstárába. Ennek a „lá­togatásnak" mozzanatairól olvashatunk Ev­lya Celebinél is, továbbá Szulejmán szultán hadi naplójának alábbi bejegyzésében: 932. év Zil-Hidzse hó 7. nap. (a később beveze­tett Gergely naptár szerint: 1526. szeptember 15. szombat) „...A királyi palotában lévő fegy­vertárat és egyéb szereket, a palota előtt levő rend­kívül nagy ágyút és a többi ágyúkat, továbbá az oszlopon álló rézalakot és annak fiait elhurcolva, éjjel-nappal szállították a hajókra."

Nemcsak a kincstár javai kerültek be­hajózásra, hanem - amint az a következő bejegyzésből is kiviláglik - kettőezer, más források szerint háromezer budai zsidó család is javaikkal egyetemben, szabad em­berekként átszállíttattak a Török birodalom­ba. Jeshivát alakíthattak, megőrizhették vise­letüket, szabadon kereskedhettek, adózási kötelezettségük mellett.

Szulejmán naplójában szeptember 22-én a következő olvasható: Budin vaki olan jahudiszi szürgün aolunup, gemilere kojuldu; magyarul: „A budai zsidók száműzve, hajóra rakatva".

Vajon, milyen „száműzetés" lehe­tet az, amiről a török feljegyzések között olvashatjuk: a zsidók számára, „... hazájuk el­hagyása a nyomorúságból való megszabadulás."

Ez nem lehetett ad hoc döntés következ­ménye, hiszen elegendő folyami hajóból álló szállító, és biztosító hadiflottára volt szükség a művelet végrehajtása érdekében.

A hét nappal korábbi Buda alatti hősies csata, amely a szekérvárba zárkózott budai nemesek, polgárok és a török katonai, és félkatonai seregrészei között dúlt az úgy­nevezett „maróthi síkon", mégis nagy vérál­dozatot követelt a törökök részéről.

BUDA ÉS KÖRNYÉKE

A maróthi vérmező

„Csak Marótot ne emlegetné a királyné, ahol több magyar esett el a szekérsáncok között, mint akár Mohácsnál! Férfiak, keservesebb káromkodá­sok között, mint amilyen káromkodásokat valaha a magyarság hallott, asszonyok és gyermekek olyan sikoltozásokkal, hogy Pozsonyig lehetett hallani. A nádorispán homlokát mindig ellepte a hideg verejték, amikor a második Mohácsról, a maróti csatáról hallott. Csak már elmúlna ez a keserves 1526-i esztendő, amely telve van borzasztó ese­ményekkel¹." Krúdy Gyula: Királyválasztás Po­zsonyban (1930. Óbuda)

MOROTH,

1526. szeptember 13 -14 -15.

Mintegy 25 000 főt, magyar nemesi, és budai polgárcsaládot asszonyostól, gyermekestől, mészárolt le a török had és segédcsapatai. A végsőkig elszánt, elkesere­dett küzdelem oly' heves, és az embervesz­teség ellenére, oly' eredményes volt, hogy a csata első két napján kétszer is visszavetették a gerendákkal megerősített szekérvár elől a rohamozó könnyűlovasok seregét, nagy pusztulást okozva soraik között. A döntő ütközetre szeptember 15-én került sor. Szulej-man (Salamon) szultán erre a napra a regu­láris hadából 6 000 janicsárt, 10 000 szpáhi katonát, és ágyúkat (a kezelő topcsikkal) vezényelt a pilisi Buda alatti síkra. A török tüzérség tűzvezetése megbontotta a szakrá­lis oltalom céljára emelt szekérvár falait, a janicsárok puskatüzében több ezren vesztet­ték életüket. Az egérutat választókat kímélet nélkül a könnyűlovas szpáhik és rumi tatárok hányták kardélre a vériszapos maróti mezőn. A török számára is gyászos veszteséggel zárult e hadművelet, egy szemtanú így em­lékezik vissza három év múltával ezekre a napokra: „A török nagy veszteséget szenvedett 1526-ban Budánál, akkorát, hogy három napig te­mették halottaikat. Az elesetteket a zsidótemetőben földelték el."

24 873 fő esett áldozatul a magyarok közül a maróti síkon 1526. szeptember 13 és 15 között. Öt ember elmenekült, százan estek élve a törökök hatalmába. A török vesztesége 5 435 fő.

Brodarics István szokatlan gyorsasággal, Krakkóban, 1527-ben, nyomtatásban meg­jelent művében, a „De conflíctu Hungarorum cum Túrás ad Mohatz verissima descriptio"-ban /Brodarics István Krónikája a Mohácsi vészről/ Dr. Szentpétery Imre fordításában, így tudósít a marót melletti mészárlásról;

„Az ellenség, mely Magyarországon ekként dühöngött, sehol sem talált nagyobb ellenállásra, csak Maróthon, mely nem messze van Eszter­gomtól. Ez az esztergomi érseknek kies fekvésű mulató helye, azon erdők között, melyeket mi Vértesnek nevezünk, minden felől erdők és berkek veszik körül. Ide húzódtak a mieink közül néhány ezren feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, bizván a helynek természettől is megerősített voltában. Ezekkel az ellenség több izben is kemény har-czot vívott, s az ellenségből mindannyiszor sokan elestek. Végre is, mikor az ellenség a mieink táborát, melyet szekerekből alkottak, sehogy sem tudta elfoglalni, kénytelen volt ágyúkat hozni, s így aztán a tábort szétlőtték, s az ott levőket majdnem egy szálig levágták. Azok a nagy holt­testrakások, a melyek most is láthatók ott, elárulják az öldöklés nagyságát. Azok, a kik egy páran megmenekültek innen, azt mondják, hogy körül­belül 25 000 magyar volt itt. Összevéve minda­zokat, a kiket levágtak és a kiket fogságba ejtettek, merem állítani, hogy azok közül, a kiket én ismer­tem, majdnem tizenkétezren pusztultak el ebben a veszedelemben."

Hitelt kell adnunk annak a megjegyzésének, mely azt állítja, hogy e magas tisztséget viselő főember 12 000 ezer embert ismert személyesen az itt lévők köréből, ez csak úgy lehetett igaz állítás, ha ezek az emberek no­bilisek magyarul nemesek voltak. Ez kizárja azt a nyomtatásban megjelent, hírneves hadtörténészünk által jegyzett véleményt, mely szerint itt „húsz-huszonötezer paraszt (földműves jobbágy) állt volna ellent fegyveres erővel, ősei szekérvárát felépítvén, annak rej­tekében, a török haddal.

A PILISI BUDÁKRÓL

A „buda" szó szófaját tekintve - városokra, de egy időben mindig csak egy helyre, vagy személyre vonatkoztatva - jelző szerepet tölt be a régi hun-magyar nyelvben. Jelentése „felébredett", ami szakrális értelemben any-nyit tesz: eleven kapocs Ég és Föld között, az égi rend, s az Égi Tudás, az Égi Törvény; a TUR-AN földi képviselője s Ura, őrizője egy személyben.

Ezért látjuk azt, ha Mária országára, az egységes Kárpát-medencére tekintünk, hogy számos helységnév hordozza a BUDA elő-, vagy utónevet. Ha ez így van a Kár­pát-hazában, akkor fokozottan így tapasz­taljuk azt az ország, a Földanya szívében, a PILIS-ben. Földrajzilag egy központi, szakrális, természet- és ember alakította he­gyekkel szabdalt tájegységen belül, a Kr.e. V. évezredig visszamenőleg találtatnak meg ősvárak, és várerődítmény-rendszerek maradványai, nyomai.

Az első Buda - nevezzük Ősbudának - az ősi Pilis egyik szív alakú völgyét karéjozza. Védelmi rendszere a Rákász patak felső folyásánál fekvő ősvárat, és a környező ma­gas hegyek csúcsán, a kör alakúra épített, Fény-templomokat védte. Ez az erődrendszer Jézus Úr születése előtt az V. évezred első részében épült, és mintegy háromezer esztendő múltán megújíttatott, amint az új falrakás régi maradványainak forrasztott kő technikájából ma is láthatjuk.

Krónikáink leírják, hogy ezeket a romokban talált várakat a beköltöző- és visszaköltöző azonos szkíto-kelta népek, szkíta népcsopor­tok vezetői, Etele nagykirály és szépu­nokájának: Alamusnak fia, Árpád újítja meg, építi újjá. Ez történik az Evlya Celebi szerint a Kr.e. 188-ra felépült, egy ősvár maradványa­ira emelt, Francio frank király által „alapított" Szikambriának nevezett várral, amit később Atilla várának, Edtzilburgnak, még később Budának, majd 1243. július 5-től, latinul Ve-tus Budának, Buda Veternek, magyarul Ős­budának, vagy O-budának hívnak. E vár, majd Új-buda fő királyi székhely II. Lajos ko­ráig, bár a királyi udvar nem mindig tartóz­kodott falai között. Királyi házak, székhelyek voltak továbbá DMS (olvasata: Dumuz, Dumus, Dimis, Dömös), VSGRD (Víz-szeg-garád, Visegrád).

Érdemes megjegyezni Szulejmán szultán hadi naplójának 1526. szeptember 18-i be­jegyzésének részletét: „Azt mondják, hogy Buda építése óta és az egyenes ágon leszármazó magyar királyok uralkodása óta Lajos király ide­jéig 4700 esztendő múlt el."

Ez az adat az Os-buda várának építésére vonatkozik, arra, amit a törökök Eszki-Budin-nak hívnak, és aminek a környékét 1526. szeptember 15-től, nyolc napon belül dúlták, fosztogatták, a közeli pálos főmonostort porig égették, még a kőfalak alapjait is kiásták. Emlékeztetnek a pálos iratok; „A budai várat azonban teljesen érintetlenül hagyták, semmit sem romboltak le, és semmit sem égettek föl. És amíg ezt tették, a törökök egyik vezérét Maróton az összegyűlt falusi nép puskával lelőtte. Budára vitték, ahol nagy jajgatással a mezőn eltemették. Halála nagyon elkeserítette a császárt."

BUDASZENTLŐRINC KOLOSTORA

Kilátás Budaszentlőrinc romkertjéből Szob felé

Gyöngyösi Gergely a magyar alapítású pálos rend egykori rendfőnöke írja a pálos rend történetéről szóló könyvében ékes la­tinsággal - melyet Árva Vince atya ültetett át magyar nyelvünkre - az alábbiakat: „Ebben a veszedelemben rendünk sok kolostora pusztult cl. Magyarországon a remeterend központját, a legfőbb kolostort, a Szent Lőrinc tiszteletére épült, gyönyörű fekvésű Buda melletti kolostort és az egész ország gyönyörködtető vigaszát teljesen kifosztották.(...)„A templomban a ragyogó fest­mények, a csodálatos kórus, a költséges mester­munkák, a kiváló orgona és más a nagy tűzben elégett, és így a szentély mennyezete is beom­lott. Az oltárokat lerombolták, a képeket csúfosan összeszabdalták, a sírokat fölforgatták, Szent Pál márványkoporsójának finoman faragott fedőlapját durván lelökték, és három darabra törték. A kolos­tor dicső szobáit, minden műhelyét fölgyújtották, és a földig lerombolták. Minden használati eszközt

összetörtek, az összes élelmiszert elfogyasztották. Tíz napig voltak a kolostorban, és minden zugot, minden rejtekhelyet átkutattak, földúltak, szétrom­boltak, és sehol sem dühöngtek annyit, mint ebben a kolostorban. (...) „És úgy látszik, a világ végéig sem fogják ezt a kolostort ősi szépségében visz-szaállítani. Pedig Isten és Szent Pál segítségével a templom minden fölszerelése megmaradt, azon a titkos helyen, ahova a testvérek elrejtették. És Szent Pál kápolnájában sem volt tűz, csak a külső ajtó előtti részen, de mégis mindent leromboltak.

A könyvtárban ezer forint értékű könyv égett el.(...) Ebben az időben huszonöt testvért öltek meg a törökök. Némelyek csodálatos módon csak megsebesültek."

NEM ODA BUDA!

1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint „pesti Újhegyen", a mai budai Várhegy déli részén, melynek csonka tornya ma is látható. A Gellért-hegy másik neve Pesti hegy volt. A várható újabb tatár támadás mi­att felgyorsul az építkezés. A megépített vár első oklevéli említése, mint „Novo Montis Pes-tiensis" néven történik IV. Béla oklevelében, magyarul; „ Újhegyi Pesti várunk".

Annak ténye, hogy ez az elnevezés a kirá­lyi várra és polgárvárosra vonatkoztatva sokáig fenn maradt, három érvet hozunk fel a későbbi korokból.

Mária király korából - 1393 - származik az a salzburgi könyvtárban található latin, és németnyelvű doktoravatási jegyzőkönyv, amelyben megemlíttetik a jelen valók között:

László Gergely veszprém püspöke, és a pestújhegyi szent Mária-Magdolna parókia rectora. (Inc.; Venerabili et circumspecto viro dominó ]ohanni Trevor utriusque iuris doctori ca-nonicof...].. .And(reas) canonicus ecclesie sancti Stephani alias omnium sanctorum Wienne ad Ro-manam ecclesiam... ecclesie parochialis in Gred-wino Salczburgensis diopcesis executor... Gen-nant sind: Gregorius Ladislaus rector parochialis ecclesiae sanctae Mariae Magdalenae in novo Monté Pestiensis Vespremiensis dioecesis)

Nem egészen 145 évvel későbbi írott for­rásban (1538) I. János király (Szapolyai v. Zápolya) íratja „...városunk (Buda) még a mi korunkban is minden kiváltságában PESTUJ-HEGYI VÁRNAK nevezi és írja önmagát."

1908. Az esztergomi egyház egyházi címe­ket felsoroló könyvében (CLERI ARCHIDI-OECESIS STRIGONIENSIS) a „Budavári" főtemplom így szerepel: „ÚJ HEGYI PEST BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA EGYHÁ­ZA"

Az előadottakból kitűnik, hogy a mai Buda, és Óbuda csak nevében emlékeztet a régi dicső királyi szakrális városokra, de azokkal nem azonos. A régi városoknak, és váraknak a nyomait a Pilisben lelhetjük fel,...nyomait, mondom, mert a várak és védrendszerek romlásának folyamatában szerepet játszottak a térségben pusztító földmozgások, a hadi események következményei, valamint Lipót császár 1701-ben kiadott - és politikai okok­ból, azóta sem publikált - ordója, amelyben benne foglaltatott a pilisi várak felrobban-tatása, köveinek széthordatása, és a Pilisbe és környékére újonnan betelepítetett népek felépítendő falvainak házfalaiba építetése.

Magam is láttam Dunabogdányban olyan
vakolatát vesztett házat, melynek oldalában
faragott kövek voltak, s a közeli vár falai-
ból származtak. Maroson is rábukkantam egy
járda részletre, ami szintén vulkanikus ere-
detű faragott épületkövekből létesült. A jelen
lévő ősi múlttal együtt élünk, küldjünk felé
egy bíztató mosolyt, szorítsuk meg melegen a
kezét és átlépvén e „mai kocsmán", induljunk
el együtt bátran vállalt jövőnk felé!                ■

Irodalom: Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon (1884.); Vasadi Péter: A budai zsidó közösség története 1526 és 1686 között (tanulmány, www.zsido.hu/töténelem); Gyöngyösi Gergely: I. Remete Szent Pál Remete Testvéreinek Élete A/aria Paulina III. 1998.; Evlia Cselebi török világutazó Magyarországi Utazásai 1662-1664. (MTA 1904.); Szulejmán szultán győzelmes hadjárata 932. év Zil-Hidzse hó (1526. IX.8-X.7.) (fordította: Thúry József); Vértessy György: Fehéregyháza kérdése / tanulmány; Dr. Bagyary Simon: Dobozi Mihály tragé­diája /tört. Tanulmány (esztergomi Kath. Főgimn. Értesítő 1908.)

Képek: 1. A maróti vérmező napjainkban (A szerző felvétele.); 2. Kilátás Szobra Budaszentlőrinc romkertjéből (A szerző felvétele.); 3. Tornász Dolabella: Pálos mártírok (festményrészlet, 1630. Jasna Gora)

-AranyTarsoly V.évfolyam 8. szám-